Megérkezett az első "vendégposztunk"! Mandapaci és Maci cica történetét most ti is megismerhetitek. Jó szórakozást:)

"Egyszer csak megláttuk. Ült az udvaron egykedvűen a kis vakarcs macska, cirmos kivitelben. A szomszéd néni vette észre. Akkor még fel sem fogtam, hogy egy gazdátlan, éhes, szomjas kis jószágot látok. Mentem bokros teendőim után, pont egy nyaralásra készültem. Amikor visszajöttem a nyaralásból, még mindig ott volt a cica, és üvöltve adta a tudtunkra, hogy iszonyúan éhes. Jómagam nem nagyon eszem húsfélét, akkor épp csak egy kis kenyérrel tudtam megkínálni, de boldogan elfogadta azt is. Éhségénél csak a félelme volt erősebb. Csak akkor ült neki a kajának, amikor már tisztes távolságba kerültem tőle, és ez sokáig így maradt. Nem tudom, miért nem akartam befogadni. Megvettem neki a macskaeledelt, innivalóról is gondoskodtam, ő pedig ott várt az ajtómban minden délután, aztán amikor a közelébe értem, elszaladt. Több hétig tartott, mire kölcsönösen megszelídítettük egymást.

Az ő módszere az állhatatosság volt, én pedig egy madzaggal próbálkoztam. Azzal csalogattam egyre-egyre közelebb, aztán egy óvatlan pillanatban gyorsan hozzáértem, mire elszaladt. Szegénykém pár hetesen már súlyos élettapasztalatokkal rendelkezett, fel nem fogom, hol szerezte őket. Aztán pont a születésnapomon, amikor a csalogatós játék közben megérintettem, – hopp – valami bekattant nála, mintha azt mondta volna: de hiszen ez jó! És hagyta, mit hagyta, követelte, hogy simogassam. Púpos háttal belesimult a kezembe, még valami dorombolásfélét is megeresztett. Na jó, másnap, harmadnap még az elejéről kezdődött az aktus, spárgával, elszaladással, felismeréssel, de aztán valahogy felfogta a drága, hogy nemcsak etetem, de megenni sem akarom. Ezek után már csak egy alomtálat, meg némi bolhairtót kellett beszereznem, és egy gáláns mozdulattal betessékeltem őkelmét a szentélybe, vagyis a lakásomba, ahova úgy rémlik magától nem nagyon kívánkozott.

Már nem emlékszem mikor neveztem el Macinak, de az biztos, hogy jóval később történt. Amikor beköltözött hozzám, nemhogy egy macihoz, de még egy átlagos rövid szőrű macskához képest is gyatra volt a szőrikéje, Mit szépítsem, elég csúf kis állatka volt, kívül-belül férgekkel bőségesen ellátva, de nem telt el sok idő, és egyszer csak azt vettem észre, hogy egy világszép, csíkos, pöttyös, tömött bundás Mackócskám van, akinek még a morcos férfiemberek is a csodájára járnak.

Jó sokáig kijárós macska volt, eszembe sem jutott, hogy megtiltsam neki a csavargást. Amikor úgy éreztem, hogy már túl soká van távol, csak elkurjantottam magam, hogy: Medve, Medve, vagy fütyültem, amire majdnem mindig hazaszaladt, mint egy jól nevelt kiskutya. Aztán, ahogy megszerettem, egyre világosabb lett, hogy milyen veszélyek leselkednek rá magányos kőrútjain, mígnem egy elfuserált napon sebesülten és meglehetősen bolhásan jött meg valami pincecsatából. Azóta meg kellett barátkoznia a szobacica élettel.

Van egy megállapodás köztünk: amikor nagyon-nagyon mehetnékje van, akkor a kezemben kiviszem, kicsit nézelődni, ha pedig olyan az idő, hogy nyitva lehet hagyni az ajtót, akkor egy hosszú pórázon kiengedem. Mindkét megoldást engedelmesen tudomásul vette. A kutya természete a lakásban is megmaradt, ha a fürdőszobában vagyok, a mosógépen üldögél, a párnáján, ha a konyhában teszek-veszek, akkor a konyhaasztalról szemlél, a szobában pedig én vagyok a párnája. Ha telefonálok, rajtam rohangál és méltatlankodik, ha akarnám sem titkolhatnám el őkelmét. Végképp nem tudja értelmezni azt a szörnyűséget, amikor nevetek. Olyankor aggódva szemlél és hangos prümmögéssel biztatgat: ugyan befejezhetném már.

Mindent összevetve boldogan élek, hiszen egy gyönyörű és szeszélyes uralkodóval lettem gazdagabb az én Mackókám személyében.

Mandapaci"